Ő az egyetlen ember, aki büszkélkedhet azzal a varázspálcával, ami a szívemet irányítja. Tőle függök, nélküle, a varázslata nélkül a semmiben hullnék. Még mindig, ennyi idő után is Ő ad értelmet mindennek, csak Ő benne látom azt a varázserőt, amely képes elszédíteni, őrültté tenni, amelynek hatására úgy érzem, egyszer én is boldog tudnék lenni.

Kérdezte tőlem, de én nem tudtam válaszolni. Sikerült zavarba hoznia ismét a bőre illatával, a szeme puszta ragyogásával, a szikrázó mosolyával, az egész lényével. Türelmetlenül várt a válaszomra, de annyira elkábított ő maga, hogy gondolkodni sem tudtam, nem még megszólalni, és értelmes választ adni neki.

Amikor a keze a kezemhez ért, én szorosan megszorítottam. Tudtam, hogy amíg szeretem soha nem engedem el, soha nem fogom hagyni, hogy csak úgy faképnél hagyjon. Majd ő is megszorította a kezem, s ugyanezek a szavak jártak a fejében. Már akkor tudtuk, a miénk egy nem mindennapi szerelem...