álom.

Tudod, hogy soha nem hagylak el. Nem a fa hagyja el a virágot, hanem a virág válik le a fáról.

Meg van írva, hogy az élet nehézségeit és fájdalmát csupán egyetlen szó enyhíti. Ez a szeretet. Én hiszek benne. Ez nem jelenti azt, hogy nem volt nehéz, hogy soha nem lesz az. Csak azt, hogy melletted megtaláltam a békét és a bátorságot. Bátorrá tettél és szeretni foglak, míg világ a világ. Erre megesküszöm.

Nem érdem az, ha valaki megváltozik miattad, inkább szégyen, hisz ez azt jelenti, hogy nem tudtad őt úgy szeretni, amilyen valójában volt.

Mikor utoljára megöleltél, az egy "soha nem akarlak elhagyni" féle ölelés volt.♥

Könnyebb azt mondani: 'már nem szeretem őt többé', mint megmagyarázni azt, miért is szeretem őt még mindig ugyanúgy.

Szakítani olyan, mint átélni a legrosszabb rémálmod a legszebb álmod után.

A legnehezebb abban, hogy elsétáljak tőled az, hogy tudom: te nem fogsz utánam futni :/ 

Azt mondtad sosem akarsz engem szomorúnak látni.. ez azt jelenti, hogy mindig becsuktad a szemed akárhányszor sírtam? 

Sétálok veled, rajtad az agyonhordott farmered & az a mosoly, ami képes ezt az egész várost derűsebbé tenni.. [:

Néha eltűnődöm, vajon érdemes élni? Aztán rád nézek, te rám mosolyogsz, és már tudom, hogy a válasz: igen. :)

És lám, ez vagyok én: egy lány, aki elhiteti a haldoklóval, hogy van remény, aki megtanít egy felnőttet nevetni, és elhiteti a gyerekkel, hogy léteznek csodák. Aki bármikor odatartja a vállát egy megtört léleknek, aki akkor is mosolyog, ha mások mosolyognak rajta, aki nem hagyja sírni a maga körül lévőket, és aki addig nem hagy el, amíg szükséged van rá. És ez is én vagyok: aki eltűri, hogy minden cselekedete ellenére tőle sose kérdik, jól van-e? Miért olyan nyilvánvaló, hogy velem minden rendben van, hogy nekem nincsenek problémáim? Miért hiszik azt rólam, hogy tökéletes vagyok? Csak egy átlagos, szürke senki akarok lenni. Mert valójában az is vagyok.

Miközben álltam és figyeltem, elkomorodtam. Tudtam, hogy időben kaptam el ezt a pillanatot. Hogy nem fog megismétlődni. Hogy el kell raktároznom magamban, és nem szabad elfelejtenem.

És mi az élet, ha nem az álom keresése? Az álomé, hogy valaki azt mondja: "igazából, teljes szívből szeretlek".

Most nem akart tőle mást, csupán megnyugtató közelségét. Érezni akarta meleg testét az övé mellett, leheletét a mellkasán, szívverését az övén. Szerette volna ugyanazt a békességet nyújtani neki, amit tőle kapott.

Néha megtámadták mélyről jövő, ismeretlen érzések, és tépték, szaggatták a szívét... mert ilyenkor ő is érezte, hogy van szíve, ami érez, szenved és fáj... ilyenkor végtelenül egyedül érezte magát, és nagyon, nagyon üresnek... úgy érezte ilyenkor, mintha el lenne különítve a világtól, a boldog emberek boldog világától, mint aki nem ad semmit és nem is kap semmit, mert nincs a lelkében semmi, amit adjon, és nincsen senkije, senkije, akitől kapjon.
 
Mindannyiunknak szüksége van egy kis segítségre; valakire, aki segít nekünk meghallani az élet zenéjét, hogy emlékeztessen, nem mindig ilyen rossz minden. Valaki van ott, és az a valaki meg fog találni téged.

Te nem engeded őket közel magadhoz. Olyan közel, hogy megérinthessenek, észrevegyék a szemed színét, szomorúságodat. Olyan közel, hogy sóvárogjanak ott maradni.
 
Nincs rosszabb, mint úgy érezni, hogy senkit nem érdekel, hogy létezünk, hogy senki nem figyel arra, amit mondunk, és hogy a világ tökéletesen működik a mi zavaró jelenlétünk nélkül is.

- Miért kell mindig abban a pillanatban elmenned, Lina, amikor legjobban szeretném, hogy maradj?
- Mert akkor szeretnél leginkább megtartani valamit, amikor legbiztosabb vagy benne, hogy elveszíted.

Ezerszer kedvem támadt megfogni a kezét, és ezerszer nem csináltam semmit.

Legfőbb bajunk, hogy nem élünk a jelenben. Vagy a jövőn morfondírozunk, vagy a múltba tévedünk - a pillanatban sohasem vagyunk ott. Később még a közömbös percre is nosztalgiával emlékszünk vissza. A percet elszalasztjuk, nem örülünk neki. Mire örülnénk, a jelen múlt lesz, a kezünkből kifolyik. És folytatjuk, amit egész életünkben: az elszalasztott lehetőséget siratva szánalmasan nyavalygunk.

A halál nem a legnagyobb veszteség az életben. A legnagyobb veszteség, amikor bennünk hal meg valami.

Nem volt erőm újra átérezni azt a megmagyarázhatatlan rettenetet, amelyet a hiánya és a tudat idézett elő bennem, hogy végérvényesen elveszítettem. Tudtam, hogy egyszer, hónapokkal, évekkel később még visszatér hozzám, s hogy örökre emlékezni fogok az érintésére, a mozdulataira, a szavaira, amelyek nem hozzám tartoztak, és amelyekre valószínűleg nem is voltam méltó.

Minden boldogságomat megzavarta a lelkem legmélyén örökké mozgó nyugtalanság érzete: hogy én is csak olyan vagyok, mint a mesebeli ember, aki a szivárványt fogta meg, és hogy (...) bármilyen közel is van látszólag, a valóságban mégis örökké elérhetetlen.

Könyörgök hagy kapjalak vissza..csak egy kicsit..csak egy csókra..csak egy ölelésre..csak egy életre.

Véleményem szerint a házasságban nem elviselni kell a másikat, hanem szeretni. Jogosan merül fel a kérdés: hogy lehet egy érzelmet dokumentálni? Honnan tudjam, hogy szeretni fogom-e 10 év múlva is? Lehet, hogy megváltozik? Honnan tudjam, milyen leszek 40 évesen? 80 évesen? Honnan tudjam, hogy kitartok-e mellette akkor is? Nem tudhatod. A hozzáállás az, ami számít. Azt, hogy szeretni fogod-e, nem lehet megjósolni. De azt eldöntheted, hogy mindent megteszel-e annak érdekében, hogy őt boldoggá tedd. Ha ezért mindennap teszel is, akkor nem lesz gond.

Olyan erőszakosak vagyunk, nem? Úgy félünk az öregedéstől, hogy megteszünk ellene mindent. Nem vesszük észre, hogy az a legfontosabb, hogy legyen kivel megöregedni.

:)

Valakivel összetévesztem, olyan mintha nem ismerném.

sohasem tudhatod, hogy egy barátnak hitt személy, igazából mit gondol rólad. Hogy mit mondd rólad. És hogy hányszor hazudik a szemedbe...

Bújj hozzám, ne menj el, ne tűnj el, ne hagyj el ...

mert valahányszor teljes szívemből próbáltam szeretni, összetörtek, megcsaltak...:/

Ma este sem hallgattál meg, akaratodon kívül kényszerítettél megint arra, hogy egész éjjel a plafont bámuljam, sírjak, majd szép lassan beleőrüljek...

...Két karját körém fonva szorosan magához ölelt. Egy szívdobbanásnyi időre meglepett, majd én is épp oly erősen átkaroltam őt. Végre valaki, aki nem azért érint meg, mert előnye származik belőle. Csak úgy magához szorít. Ölelés, hátsó szándék nélkül, csak azért, mert jólesik...