soksoksok.

Önmagának akarta bebizonyítani, hogy erős és érzéketlen, holott a világban nagyon is gyenge és érzékeny volt.

A legnehezebb dolog szeretni valakit,hagyni,hogy hibázzon és ennek ellenére tovább szeretni Őt.

Vajon számít az, hogy nekem számítasz?

Névsorolvasásnál: - Érzelmek? - Hiányzik. - Fájdalom? - Jelen. - Bánat? - Most ő a hetes. - Remény? - Meghalt.

Amikor egy személy önmagát sem tudja becsapni, lehetősége sincs arra, hogy megtévesszen más embereket.

Soha nem fog megváltozni.Mindig egy csalódott,lázadó kisfiú marad,aki ki akar törni,aki áthágja az íratlan szabályokat,és semmibe veszi a világ megmásíthatatlan törvényeit.De én így szerettem belé...

Most is üres a napom, de nem vákuumosan: van benne minimális mennyiségű oxigén is - a várakozás -, hogy élve maradjak.

Melletted kelni és simogatni... csak hozzád bújni és visszaaludni... :$

Ő az egyetlen ember, aki büszkélkedhet azzal a varázspálcával, ami a szívemet irányítja. Tőle függök, nélküle, a varázslata nélkül a semmiben hullnék. Még mindig, ennyi idő után is Ő ad értelmet mindennek, csak Ő benne látom azt a varázserőt, amely képes elszédíteni, őrültté tenni, amelynek hatására úgy érzem, egyszer én is boldog tudnék lenni.

Kérdezte tőlem, de én nem tudtam válaszolni. Sikerült zavarba hoznia ismét a bőre illatával, a szeme puszta ragyogásával, a szikrázó mosolyával, az egész lényével. Türelmetlenül várt a válaszomra, de annyira elkábított ő maga, hogy gondolkodni sem tudtam, nem még megszólalni, és értelmes választ adni neki.

Amikor a keze a kezemhez ért, én szorosan megszorítottam. Tudtam, hogy amíg szeretem soha nem engedem el, soha nem fogom hagyni, hogy csak úgy faképnél hagyjon. Majd ő is megszorította a kezem, s ugyanezek a szavak jártak a fejében. Már akkor tudtuk, a miénk egy nem mindennapi szerelem...

: D

Neki, az ő kedvességének és vidámságodnak köszönhette, hogy újra értelmet kapott az élete. :))) 

Anyu, Ő más mint a többi fiú. Őt szeretem. =]

Szabadon nevess amin akarsz. Szeresd azt a fiút, aki úgy nevetett meg és úgy mosolyog, mint senki más.

kevésposzt. :/

Mindig találok okot a szomorkodásra, közben pedig nagyon vágyom a boldogságra.Várok egy ember jelenlétére. Egyetlen emberére.Vele örökre. Senki sem kéne. Elég lenne nekem csak ő. Csak egy életre.

(állítólag ez nagyon illik rám, szóval bedobtam ide :D)

Mára csak a bánat tartott ki mellettem. Én szeretem a bánatot. Szeretek szenvedni. Szeretem érezni, hogy valamit érzek..

.

Hiszem, hogy a boldog lányok a legszebbek. Hiszek abban, hogy erősnek kell maradni akkor is, ha minden összedőlni látszik. Hiszek a csókolózásban, és hiszem, hogy holnap új nap virrad. Hiszek a csodákban..

Egyre gyakrabban rajtad felejtem a szemem, rengetegszer rajtakapom a gondolataimat nálad. Kívánom a közelségedet, és szeretnék minél közelebb kerülni hozzád. Az előbb néztelek, majd megérintettelek, és rémülten éreztem, mennyire vágyom rád.

 

Tudom, milyen érzés könyörögni a fényért, hogy maradjon, és árasszon el, ugyanakkor végignézni, ahogy kisétál az ajtón.

Ha én egyszer sírni kezdek, akkor úgy néz ki, hogy nem tudom többet abbahagyni. Ledolgoztam előre a kisebb boldogtalanságok sírásadagját is.

Megszületünk, s gyerekfejjel még azt hisszük, hogy itt valami mese vár, csodavilág - aztán rájövünk, hogy az egész csak pocsék, fárasztó realitás.

bzhyx

Egyetlen dolog szünteti meg a másik hiányának a fantom-fájdalmát: ha nem szeretjük tovább. Ha elfelejtjük. Amikor azt mondjuk, hogy az "idő gyógyít", erre gondolunk. A felejtésre. Ez azonban - ha valóban szeretünk - nem lehetséges.

Azért félek, mert... hát szóval, nyilvánvaló okokból nem maradhatok mindig veled. És attól félek, hogy én veled akarok lenni, sokkal jobban vágyódom rá, mint szabadna.

Hasonló vagyok, mint a rossz időjárás. Minden nap hullajt "pár" cseppet, borús, szomorkás, viharos, és mindenki örülne neki, ha végre továbbállna és ismét mosolyt fakasztóan szép lenne.

elveszítessz.

A furcsa az, hogy valaki, akiről azt hisszük, hogy bennünk lakik, egyik pillanatról a másikra válik tökéletes idegenné. Egy idegen pedig hirtelen belénk költözhet...

unalom.

Azt mondtam magamnak, hogy mostantól erős leszek, annak ellenére, hogy egyes egyedül vagyok és sírok.

Te vagy a jó fiú, aki a rosszat játssza, vagy te vagy a rossz fiú, aki a jót játssza?

 
Ha én valakit szeretek, akkor biztos, hogy nem fogom őt megszégyeníteni. Mert a szeretet egyik alapvetése az, hogy tudnálak bántani, de nem foglak.

Édes, nincs semmi baj, nem törted össze a szívem... azzal a pár szóval csupán az életem romboltad szét.

Tőled tanultam mindent, amit az összetört szívekről tudok.

friss.

Mindegy, hogy a srác tökéletes-e vagy a lány tökéletes-e, amíg tökéletesek egymásnak. *-*

No, nézd már meg ezt a csúnyaságot. Titokban mindig az volt az érzésem, hogy a szerelem elvakít, s nemcsak én nem látok, de a másik sem. Aztán egyszer csúnyának fog találni, s igaza lesz. Kitisztul a szeme. S addigra már én is éppoly csúfnak találom magamat, mint ő engem. Elvesztem az emberemet, s oda az én szerelmem is.

Nem az az ijesztő, hogy egyedül maradok, hanem az, hogy nélküle! Ha nincs mellettem, nélküle az a bonyolult biológiai folyamat, ami tulajdonképpen az életem, csak hamisított létezés. Üres, abszolút tartalmatlan látszat. 

Egy kezemen meg tudom számolni azokat az embereket, akikben megbízom. És itt nem olyan fajta bizalomról beszélek, amire akkor gondolok, ha azt mondom, hogy például "Bízom benne, hogy nem hazudsz nekem" vagy "Bízom benne, hogy nem lopod el a pénzem". Én arról a bizalomról beszélek, amikor tudod, hogy valaki soha nem fog bántani, a körülményektől függetlenül. Vagy amikor tudod, hogy néhányan mindig melletted fognak állni, nem számít, milyen rosszra fordulnak a dolgok.

 

          Bé♥